25. fejezet. :)

Meg is érkeztem! :D Hát akkor induljon a lavina... csak ennyit fűznék hozzá. :)


egy lány:) : Köszönöm szépen, de már késő bánat... már megterveztem! :D

"Menj, éld az életed, egyengesd az utad és keress egy olyan társat, aki megérdemel téged..."

- Most azt mondod választanom kell!? Normális vagy? Nem teheted ezt velem... - kiabált Zayn valakivel a telefonján keresztül. Épp a nappaliba raktam rendet, mert amíg mi egy hétig távol voltunk, Tessáék disznóólat csináltak a házamból. Zayn az emeleti nappaliban volt és tisztán hallottam, hogy ideges. Fogalmam sincs miért és kivel mérgelődik, de tudtam, hogy ma nem lesz jó napja...
- Mi van itt? - jött le Tess és beállt segíteni. Megvontam a vállam, jelezve, hogy pont ugyanannyit tudok, mint ő. Csak remélni tudtam, hogy nem nagy a baj.
- Harry? - kérdeztem, mikor feltűnt, hogy még nem üdvözölt szokásosan. Valamiért én vagyok a csoda csibe... Biztos... Ő tudja.
- Elment vásárolni, mert üres a hűtő. - jelentette ki lazán és ledőlt a kanapéra. Csatlakoztam hozzá, hiszen kitakarítottuk az egész lakást. Végre volt valami formája.
- Mit csináltatok, amíg mi távol voltunk? Feléltetek mindent? - néztem rá afféle "hihetetlenek vagytok" nézéssel, amit ő egy váll vonással lerendezett. Legyintettem egyet, mert igazából nem érdekelt. Az ő házuk is és azt csinálnak, amit akarnak. Csak maradjon egyben a lakás.
Előhalásztam a mobilom a zsebemből és megnéztem az SMS-em. Ki mástól lett volna, mint drága manageremtől, Ryantől. Már hiányozhatok neki, mert azt írta, hogy " Törpe. Jó lenne, ha adnál magadról valami élet jelet. Ja és délután videóklipp. xx, R." Hát akkor már azt is tudom, hogy délután mi lesz a program.
- Tess, délután el kell mennem forgatásra. Csak szóltam, hogy tudj róla! - jelentettem be, majd mind a ketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, mert az nagy hanggal csapódott be. Harry... - Mi lenne ha nem szednéd szét a házam? - vigyorogtam rá, mire eldobta a csomagokat és megölelt.
- Csoda csibe! - vigyorgott, én meg elnevettem magam. Furcsa, aranyos és egyben vicces is, hogy így szólít. Elengedtük egymást, segítettem becipekedni és kipakolni. Zayn még mindig az emeleten vitatkozott valakivel, én meg egyre inkább untam. - Mit csinál? - biccentett az emelt felé Hazz, mire mindketten megvontuk vállunkat.
- Fogalmam sincs... ez megy már fél órája, ha nem több. - ahogy közöltem vele, mintha bevillant volna valami a fejében. Megrázta a fejét és "feltűnés nélkül" felment Zaynhez. Tudtam, hogy tudja. Majd elmondják, ha akarják. Ha meg nem, azt jelenti nincs közöm hozzá.
Igazából volt még talán egy órám itthon, az alatt ettem, lefürödtem, hajat mostam és összeszedtem a cuccaim. Miután mindennel megvoltam, visszakiabáltam az ajtóból, hogy elmentem, majd már a kocsimban ültem és igyekeztem a stúdió felé. Viszonylag hamar odaértem, de ahogy leparkoltam és a bejárathoz sétáltam, megtámadtak az emlékek. Legutóbb sírva jöttem ki innen és most nagyon remélem, hogy most más lesz.
- Jó napot Miss Moore. - köszöntött egy biztonsági őr!? Visszaköszöntem és értetlen fejet vágva mentem be az épületbe. Benn is találkoztam egy-egy őrrel, akik mosolyogva köszöntöttek.
- Szia. - ugrott a nyakamba managerem. A nagy lendület miatt majdnem a földön landoltunk, de szerencsénkre időben kapcsolt és megtartott minket.
- Jól van Ryan. Én is téged, csak engedj el, mert nem kapok levegőt. - ahogy kijelentettem, elengedett és kitört belőlünk a nevetés. - Gondoltam ám rád. - vigyorogtam, ő meg gyanakvó tekintettel pásztázott. - Hoztam neked valamit. - adtam át neki a táskát, amit egész eddig cipeltem, ő meg megrázta.
- Csak megnéztem, ketyeg-e... - adta meg a magyarázatot előbbi cselekedetére, mire fogtam a fejem. Ezért jó, ha az embernek fiatal főnöke van. - Tartsd is magad ehhez! - nevette el magát, mikor meglátta mit hoztam neki. Egy fekete póló volt, az elején egy "Big Boss" felirattal. Persze volt mellette még egy-két csoki is, hiszen tudom, hogy imádja... ki nem!?
- Na, forgatunk? - izgatottan néztem rá, ő meg bólintott és bementünk a stúdió melletti fotó terembe. A múltkori fehér vászon helyett, most fekete volt és már vártak rám a sminkesek és stylistok.
- Menj, öltözz át és rögtön kezdjük. - utasított, azzal ott hagyott a lányokkal, akik segítettek ruhát választani. Vagyis inkább csak a kezembe nyomták őket, azzal a szöveggel, hogy "vedd fel". Hát igen, így megy ez. A lányok közölték velem, hogy a klip megköveteli, hogy kicsit kislányosabb legyek, szóval minden szettem, ami szerepelni fog, visszaváltoztat egy tizenhat, tizenhét éves tinivé. Nem volt ellenemre a dolog. Első szerelésem egy fehér topból, kék-csíkos blézerből és farmer rövidnadrágból állt. A nyakamba aggattak egy ezüst színű sálat és már el is küldtek a sminkeshez, fodrászhoz. A sminkem egyszerű volt. Szemeim kihúzták feketével és raktak rá szempillaspirált is, emellett volt még rajtam szájfény és semmi más. A fodrászom összekötötte a hajam és megcsinálta úgy, mintha lenne oldal frufrum és elcsatoltam volna. Vicces volt "visszaváltozni".
- Na, itt vagyok. - léptem a vászon elé és vártam az utasításokat.
- Igazából a klipnek a nagy része, majd máshol játszódik, ez csak ilyen közbe-közbe megjelenő kép kocka lesz. Szóval csak a szövegnek megfelelően mutogass ha úgy van és táncikálj, de a lényeg az, hogy tátogd a dalt. Pontosan, különben nem lesz jó és kezdjük előröl! - mondta el teendőimet Ryan és egyáltalán nem tűnt nehéznek. Csak állnom kell, kicsit tennem magam és ha úgy van mutogatni, valamint tátogni a szöveget. Menni fog. Bólintottam, hogy kezdhetjük és már kezdődött is a múltkori felvétel a hangommal, mire tátogtam és táncikáltam, pózoltam, mutogattam. Kicsit furcsán éreztem magam, de tetszett. Ahogy vége lett, odafutottam a kamera elé, hogy megnézzem. Ryan meg sem szólalt, csak mutatta, hogy jó voltam és már néztük is mit alkottam. Be kell valljam, nekem nagyon tetszik ez az egész.
- Na jó... te már biztos, hogy csináltad ezt előtte! - háborodott fel Ryan. - Soha senki nem tudta elsőre megcsinálni. Mi titkolsz előlünk? - bökött oldalba könyökével, mire felvontam szemöldököm.
- Én nem titkolok semmit, de tudod az otthon való éneklésnek meg vannak az előnyei. Főleg mikor beteg vagy, elment a hangod és tátogsz a zenére - magyaráztam meg, hogy miért tudok jól tátogni és egyszerre mozogni is. - Bár szerintem ezt mindenki tudja, nem kell hozzá tudomány. Összevágni meg úgysem én fogom. - villantottam egy gonosz vigyort az operatőrre, mire ő afféle "valahogy úgy" fejet vágott.
- Hát akkor oké. Akarod ma folytatni, mert akkor átmegyünk a fő helyszínre, de ha nem szeretnéd, akkor majd holnap. - hagyta rám a döntést managerem, mire én megvontam a vállam.
- Csináljuk ma. Minél hamarabb, annál jobb. - vigyorogtam. A technikusok összepakoltak, engem meg visszatoloncoltak a stylistokhoz, hogy öltözzek vissza, mert ők is pakolni szeretnének. Semmit nem értettem ebből az egészből és rájöttem, hogy túl könnyen ment az eleje... Akkor a vége nehéz lesz. Tudom, érzem.
- Sophie! Telefon! - kiabált Ryan, mikor éppen a stylistok öltöztettek. Valami furcsa háznál voltunk, aminek a falai graffitikkel voltak tele, belül meg tisztaság és mintha senki nem lakná, pedig de.
Odafutottam és felkaptam a mobilom. Meg sem néztem, ki a telefonálóm, csak felvettem.
- Igen!? - kérdeztem afféle "csak gyorsan" hangsúllyal, de ez rögtön eltűnt, mikor meghallottam a túloldalról egy aggódó hangot. - Na, lassíts! Nem értek semmit! - próbáltam picit lenyugtatni, de úgy tűnt nagyon ideges. - Harry!!! Mi a fészkes fenéről beszélsz!? - kezdtem el én is ideges lenni, de fogalmam sem volt róla, miért... - Majd otthon megbeszéljük, mert semmit nem értettem az ég egy adta világon. - köszöntem el tőle és kinyomtam. Valamiért rossz előérzetem volt. Mintha legbelül tudnám mi a gond, csak még magam elől is el akarom rejteni. Kíváncsi vagyok, most már nagyon! - Gyorsan csináljuk, amit lehet! - sürgettem őket, majd magamra kaptam egy takarító nő jelmezt és pár pillanat múlva már a sminkeseknél álltam. Hamar elkészültem, vártam az utasításokat, de természetesen ilyenkor döglik be a kamera is. Ááááá... idegességemben már fel-alá járkáltam. Ryan elmondta, hogy kapok egy felmosót, azzal kell táncikálnom, hülyéskednem és az egész klipnek az lesz majd a lényege, hogy a rabszolga lány, kitörni készül a 'fogságból', amit majd a végén tánccal és bandázással jelképezünk. Így már értettem, mire kellett a graffitis ház és miért vannak táncosok. De egy bökkenő még van...

Nem tudom a táncot. - Szerintem hagyjuk az egészet! Legalábbis a táncos részét, mert én még a mozdulatokat sem tudom, a többit pedig megcsinálom. - néztem körbe, mire mindenki bólintott és már benn is voltam a házban. Kaptam egy szereplőt, aki a rabszolga hajcsárt játszotta. Az egész tök jól ment, ahhoz képest, hogy bennem milyen gondolatok kavarogtak. Tudtam mosolyogni, ökörködni és csak hoztam a formám. A táncos és kinti részen kívül szinte mindennel megvoltunk, így nem érdekeltek a többiek. Visszavettem a ruhám, beugrottam a kocsimba és úton voltam hazafelé. Egész végig bömbölt a rádió és csak kattogott az agyam. Mi lehet az a nagy gond, ami miatt Harry ideges és mintha a háttérben Tessa is kiabált volna. De ezt nem merem kijelenteni....
Az út most valamiért hosszabbnak tűnt, mint általában. Az utolsó tíz méteren már alig bírtam kivárni, hogy beérjek. Ahogy kipattantam, beviharoztam a házba és Harryt kerestem.
- Harry! - kiabáltam és felszaladtam az emeletre. Berontottam a szobájukba és végignéztem a szép kis társaságon. Harry és Tessa mérges és aggodalmas fejjel sétálgattak körbe-körbe, Zayn meg ült az ágyon és könyökeire támasztotta fejét. - Mi van itt!? - gyanakvóan mértem végig őket, mire Tessa szemeiből egy sajnálomot tudtam kiolvasni. Harry is szintén bűnbánó tekintettel méregetett, egyedül Zayn nem nézett rám. - Valaki mondjon már valamit, mert szét vet az ideg. - szinte már toporzékoltam. Tessa és Harry kimentek a szobából, egyedül hagyva engem Zaynnel. - Zayn, mi ez az egész? Miért nem beszél senki? - kezdtem el dobálni kérdéseimmel, ő meg vett egy mély levegőt és olyan tekintettel meredt rám, mint még soha. Tudott uralkodó lenni és ijesztő, de most... Tekintetéből csak az utálat sugárzott és minden olyan érzés, amit még egyetlen egyszer sem mutatott irántam.
- Szakítanunk kell. - jelentette ki határozottan, én meg kikerekedett szemekkel néztem rá. Azt sem tudtam hirtelen hol vagyok. Hogy mi!? Szakítani? Ő erőltette a kapcsolatot és megvárta, míg beleszeretek. Így akar eldobni magától? Ekkora fájdalmat akar okozni? Tudtam, hogy nem lett volna szabad megadnom magam neki... Én hülye!
- Jól hallottam? - suttogva kérdeztem. Féltem.... féltem, hogy nekem ront, pedig ismerem milyen. De most tekintete, mozdulatai nem a megszokott dolgokat tükrözték. Minden porcikám remegett és egyszerűen csak fel akartam ébredni ebből a rossz álomból.
- Igen, jól. Muszáj, mert másik barátnőm van... - ahogy kimondta, bennem az ütő is megállt. Azt a határozottságot és képmutatást, ami áradt belőle. Meg tudtam volna folytatni egy kanál vízben is. Másik barátnő? Mióta? Mi van.!?!?
- Te szemét! - pofon vágtam és hátrébb léptem. - Hogy tehetted ezt? Megvártad, míg teljesen beléd esek és úgy gondoltad, hogy majd akkor vágsz földhöz? Mert akkor jobban fáj vagy mert így tartotta kedved? Ezek szerint én is csak egy voltam a sok közül és nem feleltem meg a kibaszott elvárásaidnak. Gratulálok ehhez a teljesítményedhez, elérted amit akartál.... - töröltem le könnyeimet és szemeibe néztem. - Csak egy választ kérek. Miért a másik lányt választottad? - tettem fel az egyetlen kérdést, ami akkor bennem volt.
- Egyszerű. A karrier miatt. A little mix énekeséről, Perrieről van szó... biztos ismered. Pörgetjük majd egymás karrierét úgy, ahogy csak tudjuk és sajnos ebbe az életbe te már nem férsz bele. - el sem hittem, hogy ezeket a szavakat ő mondja. Ő, aki mindig is utálta ha a karrier beleszólt valamibe. Ő, aki sosem szeretett a munkája miatt lemondani, eldobni valamit vagy éppen csak változtatni.
- Fogd a cuccaidat és ne lássalak többet Zayn Malik. Életem legnagyobb hibája vagy! - vágtam a fejéhez mérgemben és kirugdostam az ajtón. Ahogy becsuktam, lerogytam a földre és hangos zokogásban törtem ki. Megcsalt, titkolózott és összetört. Ha tudom, hogy ez lesz, soha nem jöttem volna össze vele. A lehető legtávolabb húzódtam volna, sőt eltűntem volna a föld felszínéről. Csak zokogtam és zokogtam. Könnyeim nem akartak fogyni, viszont erőm kezdett elhagyni. Égett az arcom, a szemem és mintha kiszívtak volna belőlem minden életet. Erőtlen, esetlen és elveszett voltam. Soha nem törtem össze még ennyire. Még akkor sem, mikor anyu meghalt. Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb fájdalom sosem ér.... tévedtem. Zayn ezzel bizonyította, hogy ki lehet tépni valaki szívét. Hihetetlenül fájt, amit tett és még csak azt sem értem miért. Karrier!? Ugyan már.... ezt ő sem gondolta, hogy elhiszem!
- Sophie! - hallottam meg barátnőm hangját kívülről. Erőm nem volt ahhoz, hogy megemeljem a kezem, csak ültem ott felhúzott lábakkal és sírtam. - Bemegyek. - jelentette ki, majd nyílt az ajtó és már mellettem is volt. Nem szólt semmit csak átölelt. Fejem nyakába fúrtam és már úgy zokogtam, hogy fulladozni kezdtem. - Cssss, Sophie. - nyugtatásképp simogatta hátam, de engem ez most nem hatott meg. Felpattantam és kiviharoztam a szobából. Fogalmam sincs, honnan szedtem ennyi erőt, de valami vezérelt.
- Zayn!? - kérdeztem Harryt, aki idegesen ült a fenti nappaliban. Fejével a földszint felé biccentett, mire nem kérdeztem többet, csak lerobogtam a lépcsőn és a garázshoz futottam. Épp a bőröndjeit pakolta be az autójába, mire odamentem hozzá és vállára raktam a kezem.
- Sophie... - itt megakadt. Nyoma sem volt az előbbi határozottságnak vagy törhetetlen önbizalmának. Arcán meggyötörtség látszott és fájdalom.
- Miért Zayn!? Miért? Nem gondoltad, hogy elhiszem a karrieres sztorit... - szipogtam és próbáltam megerőltetni magam, mert hangom az már alig volt. Remegtem, fáztam és úgy éreztem, mintha lángolt volna az arcom.
- Kérlek ne nehezítsd ezt meg. - könyörgőn nézett rám. - Csak fogadd el válasznak, amit az előbb mondtam. Mind a kettőnknek jobb lesz. - próbálta magát is meggyőzni, de láttam rajta, hogy legszívesebben megölelne. Nem értettem, miért nem teszi.
- Hogyan lenne jobb!? - keltem ki magamból és minden erőmet összeszedve kiabálni kezdtem. - Azzal, hogy most elmész engem végleg összetörsz. Miért kellett elhitetned velem, hogy szeretsz, miközben nem így volt? Miért jó az neked, hogy most így látsz engem? Mit vétettem neked, hogy ezt tedd velem? - könnyeim szüntelenül folytak, de folytattam. - Ennyit értem neked? Ennyit ért a kapcsolatunk? Hazudsz arról, miért mész el és akkor ezek szerint az egész kapcsolat alatt hazudtál. Tisztában vagyok vele, hogy jobbat is kaphattál volna...- ahogy kijelentettem, szemeiben könnyeket véltem felfedezni.
- Sophie. - fogta kezei közé arcom. - Ezt kell tennem. Nincs választásom. Kérlek értsd meg! Én még most is ugyanúgy szeretlek és soha nem hazudtam neked. Ma sem... Mindennél jobban szeretnék veled lenni, mert nálad jobb és tökéletesebb nincs, de nem tehetem, meg van kötve a kezem. Ne nehezítsük meg egymás dolgát. Beülök a kocsiba és ígérem, soha többé nem látsz, így jobb lesz neked is, nekem is. - homlokát enyémnek döntötte és ahogy szemeimbe nézett, láttam benne a bűntudatot és a szenvedést. - Szeretlek. - azzal nyomott egy puszit homlokomra, majd elengedett, beült a kocsiba és elhajtott. Na most így még jobb... itt hagyott kétségek között. Elindultam vissza a házba és ahogy beléptem, megláttam az aggódó Tesst és Harryt.
- Elment. - nyögtem ki, de hangom sem volt. Tessa azonnal leültetett a kanapéra és utasította Harryt, hogy csináljon nekem egy nagy adag mézes teát. Kaptam egy pokrócot és egy doboz zsepit is. Én ezt nem értem... - Tessa. - próbáltam kommunikálni. - Nektek elmondta a valós okot? Nekem azt mondta, hogy a karrier miatt, valami Perrie a barátnője. A Little Mixből. - suttogtam, ő meg semmit nem mondott rá. Szemeiből kiolvastam, hogy igen, igaz.

- Reggel, mikor veszekedett valakivel telefonon, az a managere, Paul volt. Állítólag azt mondta neki, hogy választani kell közted és a banda között. De ha téged választ, akkor teljesen, véglegesen kiteszik a csapatból és neki itt leáldozik, valamint elveszt mindent, amiből egy kevés jövedelmet is tudna csinálni. - részletezte, én meg abbahagytam a sírást.
- Szóval a munkát választotta helyettem. - vontam le a következtetést, mire Tess vonakodva bólintott. Hát jó... megértem. Fontos a karrier és akkor nem is hazudott. De ezt így se tudom elnézni neki. - Mindegy is. - rántottam meg a vállam.
- Itt a teád. - adta a kezembe Harry a bögrémet megtöltve a gőzölgő itallal. Mélyen belélegeztem illatát és egy picit megnyugodtam. - Gyere ide csoda csibém. - ült le a másik oldalamra a mi kis göndörkénk és megölelt. Jól esett, hogy mellettem vannak és támogatnak, bármi történjék is.
- Hagyjuk, ne is beszéljünk róla.... mintha semmit sem történt volna. - erőltettem magamra valami mosoly félét és belekortyoltam a teámba. Mind a ketten értették, hogy miért kérem ezt és egy bólintással jelezték, hogy oké. Miután megittam a teámat, semmi másra nem vágytam, minthogy lezuhanyozhassak és befekhessek a meleg ágyamba. Megköszöntem a teát, felálltam mellőlük és elindultam fel az emeletre. Kerestem elő pizsit és amilyen gyorsan csak tudtam, beálltam a zuhany alá. Ahogy a forró víz átjárta testem, kicsit jobban éreztem magam. Nem álltam sokat alatta, mert nem volt kedvem gondolkodni. Kiszálltam, megtörölköztem és miután magamra kaptam a kiválasztott pizsamám, visszaslattyogtam a szobámba. A gardróbba benézve, újra rám tört a sírás. Zayn minden egyes cuccát elvitte. Ott volt az üres hely, mint a szívemen tátongó űr. Közelebb mentem és nekidőltem. Még mindig nem fogtam fel, hogy elment. Nem lesz, aki esténként magához öleljen és csak úgy adjon egy puszit, mert szeret. Nem lesz, akihez fordulhatok, ha bármi olyan problémám van és nem lesz, aki azt éreztesse velem, hogy én vagyok a legfontosabb számára.
Ahogy felemeltem a fejem és még egyszer utoljára az üres polcokra néztem, találtam egy borítékot az én nevemmel. Levettem és leültem vele a fotelbe. Megismertem Zayn írását, így érdeklődve nyitottam ki. Találtam benne egy levelet és egy nyakláncot, rajta egy 'Forever' feliratú medállal.
"Drága, egyetlen Sophiem, 
Mikor ezt a levelet olvasod, már nem leszünk együtt. Csak szeretném, hogy tudd, nem a te hibád, hogy elmentem. Mint említettem, a karrier közbeszólt. Hidd el, ez most ugyanúgy fáj nekem, mint neked és nem szeretném, hogy miattam gyötrődj. Menj, éld az életed, egyengesd az utad és keress egy olyan társat, aki megérdemel téged. Ígérem, soha többet nem kereslek és nem kavarok bele az életedbe, hiszen innentől már nem igazán van hozzá közöm. Csak még egyet tudnod kell.... Soha nem fogok úgy más nőre nézni, mint rád. Bárhogy is hozza a sors, számomra te örök maradsz. Ennek jelképéül vettem neked ezt a láncot és ha nem is fogod hordani, legalább emlékszel arra, amink volt. 
Szeretlek, 
Zayn. xx" 
Olvasás közben újra könnyek homályosították el látásom. Még párszor átfutottam ezt a pár sort és lehunytam a szemem. Hiányzik, Szeretem, Kell Nekem! A nyakláncot minden gondolkodás nélkül a nyakamba akasztottam és megígértem magamnak, hogy soha, de soha nem fogom levenni. A levelet az íróasztalomhoz vittem és kerestem neki egy megfelelő helyet. A tükrömet választottam, így fogtam és felragasztottam az egyik sarkába. Soha nem felejtem el.! Minden gondolkodás nélkül felkaptam a telefonom és megkerestem a számát. Csak ennyit írtam : "Köszönöm!♥" Ahogy megnyomta a küldés gombot, kikapcsoltam mobilom, mert nem akartam, hogy felhívjon. Nem akartam hallani a hangját, mert tudtam, hogy azzal csak magamnak ártanék.
Pár óra múlva még mindig forgolódtam az ágyban és rájöttem, hogy az alvás nem fog menni. Nélküle nem.... Mivel gondolataim visszaterelődtek Zaynre, újra elkapott a sírhatnék, így olyan hajnali egy-kettő tájba, sikerült álomba sírnom magam.


ui: Remélem azért valamennyire hoztam a formám.... :)
Zsó. xx. :)